Szeretett testvéreim! Engedjék meg, hogy mindenek előtt megköszönjem Vincent
Landel püspök úrnak, hogy elfogadta a hálaadó szentmise bemutatását. Ő az
elnöke a Magreb-i püspökkari konferenciának és ő képviseli itt egész
Észak-Afrikai Egyházunkat. Felhívja figyelmünket arra is, hogy Marokkó sem volt
teljesen idegen ország boldoggá avatottunk emberi és lelki fejlődésében. Charles de Foucauld boldoggá
avatása nem képez önmagában egy olyan eseményt, mint amikor őt egy nagyon
hosszú vizsgálat alá vetettük volna, amely szentségét lenne hivatott
bizonyítani. Az, ami eseményt képez, az
legkevésbé sem közönséges élet, és az igazat megvallva, ennek az embernek egy
kissé kaotikus élete és a gyümölcsök, amelyeket termett. Idő kellett hozzá,
hogy beérjenek, de itt vannak, és ez az, ami fontos a számunkra. Ez az, amit
napokon át ünnepelni akarunk. Hogy megadjuk a teljes értelmét
annak az adománynak, amelyet Isten általa nekünk adott, a Szentírás két
mondatát olvastuk. Ezek a szövegek jól illenek rá. A Bölcsesség könyve emlékeztet
minket Istennek, minden emberhez fűződő kapcsolatára, tévelygései ellenére is,
és Károly tévelygései ellenére is, melyek nem voltak rejtettek előttünk. János
Evangéliuma szemünk elé tárja azt a szenvedélyes szeretetet, amellyel Jézus
minket szeretett, és amelyre minket is meghív. Ez a szeretet megégette Károly
szívét. Mit mondjunk Boldog Károlyról?
Oly sok mindent hangsúlyoztak…, írtak, mondtak, feltártak…Mit tehetnék még
hozzá? Először megtérésénél állnék meg,
Istennek az életébe való beavatkozásánál. Egy Isten, akit ifjúkora óta
lassanként elfelejtett, félretett, anélkül, hogy észrevette volna. És íme, lusta tanulóként, alig
buzgó tisztként, a fogadások kedvelőjeként, a hazafiság késői feléledéseként,
majd merész kutatóként, lassan felébred benne egy másik élet vágya, egy életé,
mely értelmet adott a Magasság felé. Végül egy nagy üresség érzése
gyötörte: „Tettem a rosszat, de se nem helyeseltem, se nem szerettem. Egy
belső fájó ürességet éreztettél meg velem, egy szomorúságot, amelyet még soha
nem éreztem, csak akkor. Minden este visszatért, amikor egyedül voltam a
lakásomban” írja az egyik elmélkedésében, meditációjában. De Isten nem
hagyja el az övéit: „Mindenkin könyörülsz, mert mindenre képes vagy.
Becsukod a szemed az emberek bűnei felett, hogy megtérjenek”, hallottuk a
Bölcsesség könyvéből. Isten türelmes, megvárja az alkalmas időt. A moszlimok életének
tanúságtétele fogja felgyújtani benne ezt a világosságot: „Az Iszlám bennem
egy belső, mély átalakulást hozott létre. Ezeknek az állandóan Isten
jelenlétében élő emberek hitének látása valami nagyobbat és igazabbat sejtettek
meg velem, mint a világi foglalatosságok”. Az iszlám vallásban élő
emberekkel való kapcsolata odavezetett, hogy gyerekkora hitét visszanyerte. 28
éves. Istenére való újra rátalálás a
gyóntatószékben megy végbe, minden zaj nélkül, egy mormolásban, egy végre
bevallott felismerésben, Isten iránt egy életre szóló elkötelezettségben, a
vágyban, hogy csak ennek az Istennek éljen, akit még fel kell fedezni. De
meghódított lett. És ez a meghódítás a megsebzett
szeretet alakját veszi fel, egy szeretetét, amelyet állandóan finomítani kell,
egy állandó és égető szeretetét, amely nem hagyja el soha. Íme, egy nagy belső
útra indul, amely önmaga végsőkig való odaadásáig vezeti. Nagy pusztaság az
emberi szív! Az első hívás meghallása után egy
hosszú keresés kezdődik, egy hosszú élet az Isten követésében. Először a
szerzetesi életben, de ez nem elég. És íme, Isten, akit keres, emberi
arcot ölt, annak a názáreti Jézusnak a képében, akinek országát látogatja ott
Galileában. A Názáreti Jézus. Ez egy szegény, kifosztott, alázatos Jézus
felfedezése, az utolsó hely birtokosa, amit lehetetlen tőle elragadni. A fent lévő Istent, lent
kell keresni. Ez a lelki nomádság végül elviszi
őt a Szahara határvidékére. Ekkor 43 éves. Nem a romantikus szeretet miatt megy
ebbe a sivatagba, hanem a legtávolabb lévők iránti szeretetből. Ez a szeretet
itt még bővül. Ezt a Jézust, akivel a názáreti hosszú elmélkedéseiben
találkozik és akit szemlél, sokkal konkrétabban és kevésbé romantikusan
megtalálja Beni- Abbès-benés a Hoggár-ban, a kicsinyek és a kizártak
között, akiknek az emberi társadalomban nincs helyük. Találkozni fog azokkal,
akik nem osztoznak vallásos világában és kultúrájában. Feláldozza nekik idejét
és energiáját. Nem leereszkedő módon, hanem a lehető legjobban magára véve
ezzel a szüntelen és nyilalló sebbel, hogy nem tud velük az utolsó helyet
elfoglalva találkozni, mert az a „Nagyon-Szeretett Úr Jézusé”. Olyan népesség között élve, akik
nem osztják hitét, szerette volna közölni velük a sajátját. Ő, akit az
Evangélium tüze ihletett, hallgatni fog róla, a másik iránti végtelen
tiszteletből, és felfedezi, hogy arra hivatott, hogy az egész életével kiáltsa
az Evangéliumot: valószínűleg ez a legszebb örökség, amit ránk hagy.
Megelégszik azzal, hogy az Eukarisztiában beszélgessen a Nagyon-Szeretettjével,
ünnepelve és szemlélve Őt, és az Evangéliumon keresztül állandóan elmélkedve
Róla… Ő, aki arról álmodott, hogy
életét másokért adja, őtőlük fogja kapni azt, amikor skorbutban megbetegedve
majdnem meghal. A szegények azok, akik a sajátjukat adtál neki. Még mindig Názáret. Ezt a
beépülést még fokozza azzal, hogy a mások kultúráját, nyelvét tanulmányozza,
mert neki, az idegennek kell az első lépést megtenni, kezdve a kisgyermek első
gagyogásával. Hosszú órák munkájával és szenvedélyével neki lát a nyelv
tanulmányozásához. Több mint 6000 verssort másol le, 4 kötetes szótárt állít
össze. Élete a vendégfogadás, a
szentségimádás és a tanulmányai között fog telni egészen 1916. december 1-ig,
amikor a Tamanrasset-i bordjának
/szilárdan megépített ház Algériában/ küszöbén meg fogják ölni. Most úgy álljunk meg ennek az
embernek életét szemlélve, mint aki végül is egy bizonyítványt kapott a
tökéletességről? De tudjuk, hogy mindazzal a
kihívással szemben, amelyet élete során felállított magának, nem volt sikere! Sajnálatos volna ezt a pontot
félreértenünk: csak Istenben van tökéletesség. Egyedül Isten a szent, Isten az
egyedüli tökéletesség. Élete szüntelenül zaklatott lesz
a szenvedéstől, hogy olyan távol van
attól az Istentől, Aki mégis oly közel van hozzá! Ő, aki egy testvériségről
álmodozott, lehetetlennek bizonyult a közösségi életre. Annak, aki oly sokat elmélkedett
az egyetemes testvériségről, az első világháború ellenséges főszereplőivel
kapcsolatos gondolatait nem tudjuk elfogadni. Nagyon közel volt a dél-szaharai
népekhez, mégsem tudta elképzelni a fejlődésüket a gyarmatosításon kívül, még
akkor sem, ha annak emberi arca volt. Harcos vére néha feltámadt a lázadó
lakosság által létrehozott konfliktusok miatt. Mártíromságról álmodott és
azokkal a fegyverekkel hagyta magát bezárni a bordjában, amelyeknek birtoklását
a Testvériség esetleges társai számára megtiltotta. Lehet, hogy ez provokálta a
halálát? Könnyen az ördög ügyvédjei
lehetnénk éltének több árnyéka miatt is! De azt hiszem, ez már megtörtént… Azt gondolhatják, hogy éppen
beszennyezem egy olyan férfinek az alakját, akire az előbb inkább a dicsőítő
kifejezéseket alkalmaztam. Nem, soha sem felejthetjük el,
hogy Károly ugyanolyan ember volt, mint mi, ugyanabból a földből alkotott, mint
mi, ugyanolyan belső indíttatásokkal, ugyanazokkal az ellentmondásokkal,
ugyanazokkal a tévedésekkel. És ha ez többet mondana nekünk a
szentségről? És ha ez többet mondana a
szeretetről, melyet Jézus nekünk ajánl? „Amint engem szeret az Atya, úgy
szeretlek én is titeket”…”Új parancsot adok nektek: Amint én szerettelek
benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Ó, ha nem volna ez az „úgy”,
amely örökké képtelenné tesz bennünket úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett! Itt van, azt hiszem Károlynak a
nagy sebe, amely a miénk is, mindnyájunké: szeretni egy olyan szeretettel,
amely nem tudja elérni a teljességét. De a megsebzett szeretet boldog sebe,
mert serkentő lehet, hogy előre haladjunk. Charles de Foucauld egy örökséget
hagyott ránk, hogy gyümölcsöztessük a kihívások felvállalását. Egy befejezetlen
munkát hagyott ránk. Bezárjuk őt a jámborság múzeumába
vagy nekigyürkőzünk a kijelölt barázdáknak? A nagy evangéliumi kihívások
nyitottak maradnak előttünk: - A gyengédség és az evangéliumi erőszakmentesség
kihívása. - A testvéri szeretet kihívása,
hogy szeretetközösségben éljünk. - A testvériség kihívása,
világméretűre kitágítva azt, minden nemzeti vagy kulturális felsőbbrendűség
érzése nélkül. Akár akartuk Charles de Foucauld
boldoggá avatását, akár nem, üzenetének és befejezetlen munkájának csapdájába
estünk. Nem arról van szó, hogy boldoggá
avatottunkat az oltárokon elhelyezzük, hogy érmét a nyakunkban hordjuk, hogy
tiszteljük ereklyéjét, hanem inkább arról, hogy az ő Nagyon-Szeretett
Mesterének, Jézusnak tanítását kövessük. Ha Károlyt akarjuk követni, nincs más
utunk, mint az, amely a názáreti Jézusé, Aki az utolsó helyet foglalta el. + Claude Rault Laghouat-Ghardaia /Algéria/
püspöke