2001. április 2-án a Szentatya jelenlétében felolvasták a Charles
de Foucauld egyházmegyés pap (1858–1916) boldoggá avatását célzó dekrétumot. A
Szenttéavatási Kongregáció prefektusa bemutatta Isten szolgájának életét, majd
a kongregáció titkára kihirdette: „A pápa elismerte, hogy Charles de Foucauld
hősies fokon gyakorolta az erényeket”. A határozat szövege:
SZENTTÉAVATÁSI KONGREGÁCIÓ
Ghardaïa a Szaharában
ISTEN SZOLGÁJA, CHARLES DE FOUCAULD
(Károly, Jézus Kistestvére)
boldoggá és szentté avatása
EGYHÁZMEGYÉS PAP
(1858–1916)
HATÁROZAT AZ ERÉNYEKRŐL
„Uram, Jézus, Aki azt mondottad: »Senkinek sincs nagyobb szeretete
annál, mint aki életét adja barátaiért«, teljes szívemből vágyom életemet adni
Érted. Nagyon buzgón kérem ezt Tőled, de azért ne az én, hanem a Te akaratod
teljesedjék. Felajánlom Neked az életemet: éljek vagy haljak, ahogyan legjobban
tetszik Neked: Benned, Általad és Érted!”
Önmagának ez a felajánlása, amelyet Isten szolgája, Charles de
Foucauld tett, és egy hitben, reményben és az Isten és a felebarát iránti
szeretetben megélt életté lett, rendkívül hasonlóvá teszi őt az Úr Jézushoz.
Megtérése huszonnyolc éves korában meghatározza egész eljövendő
életét: felfedezi az Atya irgalmas szeretetét, amely Jézusban nyilvánult meg,
valamint Jézus szeretetét, aki az Evangéliumban és az eucharisztiában adja
magát nekünk, és szeretete magával ragadja őt, és azt akarja, hogy a
legszegényebb testvéreiben jelen lévő Jézusnak adja egész életét. Később így ír
egyik barátjának:
„Az a názáreti Jézus, akit 1900 éve keresztre feszítettek,
meghódította szívemet, és azzal töltöm életemet, hogy amennyire gyengeségem
engedi, keresem, hogyan kövessem Őt.” „Amint hittem, hogy van Isten, azonnal
megértettem, hogy nem tehetek mást, mint hogy egészen érte éljek: szerzetesi
hivatásom hitemmel egy órában született meg (...) az Evangélium megmutatta
nekem, hogy mindent a szeretetbe kell belefoglalni.”
Így aztán valóban úgy lehet meghatározni Isten szolgáját, mint azt
az embert, „aki szeretetté teszi a vallást”, akinek jelmondata: „Jézus–Szeretet”
lesz.
Charles 1858-ban Strasbourgban született, mélyen hívő keresztény
családban. Már serdülőkorában – a vallási szkepticizmus és a pozitivizmus,
akkor divatos irányzatok hatására – elveszíti a hitét. Elmerül a világi élet
élvezeteiben és kicsapongásaiban, ezek azonban nem elégítik ki. Húszévesen
katonatiszt lesz. Algériába küldik. Három évvel később elhagyja a katonaságot,
és élete veszélyeztetésével tudományos kutatómunkába kezd Marokkóban. A
muzulmán hittel való találkozása, az igazság bensőséges keresése, unokanővérének
tapintatos jósága és barátja, Henri Huvelin atya segítsége újra felfedezteti
vele a keresztény hitet, 1886. október vége felé. Megtérése teljes és végleges.
1887 márciusában egy mondat mély nyomokat hagyott lelkében: „Jézus
annyira elfoglalta az utolsó helyet, hogy soha senki nem ragadhatta el tőle
azt”. Ugyanígy, 1888 végén, szentföldi zarándoklata alkalmával megrendíti a
Megtestesülés teljes valóságának megértése. Erről így ír: „Názáret utcáit
járva, amelyeket Urunk, a szegény kétkezi munkás lábai tapostak, felfedeztem
Názáret isteni munkásának egyszerű és rejtett életét.” Ettől kezdve Charles
szüntelenül arra törekszik, hogy szeretetből Jézusnak, az egyetlen példaképnek
a nyomában járjon.
Azért, hogy kövesse és utánozza ezt a Názáreti Jézust, aki
elrabolta a szívét, 1890-ben belép a trappistákhoz. Hét évig marad náluk.
Kiüresíti szívét mindentől, ami túlságosan emberi, azért, hogy csak Istenért
lelkesüljön, és hogy Isten akarata legyen életének „egyetlen
nélkülözhetetlen (...) mindennapi kenyere”.
A hit élteti, az a hit, amelyet kifejezésre juttat az egyháznak,
Krisztus jegyesének tana iránt, a legteljesebb és szeretetből fakadó
engedelmességével is:
„Rendíthetetlen ragaszkodás az egyházhoz, amely Jézus jegyese,
amelyben Jézus valóságosan él, amelynek Jézus a lelke, amelyet jegyesként
szeret (...), ragaszkodás mindahhoz, ami tőle származik, intézményeihez,
szertartásaihoz, papjaihoz (...), ragaszkodás a Szentatyához, az egyház
fejéhez, képviselőjéhez. (...) Nagyon imádkozzunk a Szentatyáért, a szándékaiért,
az egyházért. (...) Nagyon szeressük az egyházat, amelyet Jézus, a Jegyese
olyan nagyon szeret: minél jobban szeretjük az egyházat, annál inkább miénk a
Szentlélek.”
Törekvése Isten akaratának teljesítésére és a vágy egy olyan
szegény életre, amilyet Názáret utcáit róva ismert meg, a trappisták
elhagyására késztetik. Négy évet tölt Názáretben, a klarisszák kolostorának
közelében.
A visszavonultságnak, az eucharisztia hosszan tartó szerelmes
szemlélésével végzett imának és a Szentírás kitartó átelmélkedésének ideje volt
ez. Hite által örömét leli abban, hogy éjjel-nappal hosszú órákat tölt a
tabernákulum előtt; az a vágya, hogy egyre tökéletesebben kövesse Jézust, aki
áldozatul ajánlja fel magát, lassanként megérleli benne az elhatározást, hogy a
papi hivatást válassza, hogy ott is jelenvalóvá tegye Jézust az
oltáriszentségben, ahol még soha nem volt jelen. Így aztán – a Szentírás és az
eucharisztia által táplálva – egyre jobban magával ragadja a szeretet
dinamikája, hogy mint „élő Evangélium” tanúságot tehessen Jézus szeretetéről,
hagyja elragadni és átalakítani magát Nagyon Szeretett Testvére és Ura képére,
annak eucharisztikus sorsában.
A megtestesült Szeretet misztériumától elbűvölve felfedezi a
názáreti élet apostoli dimenzióját, amely elválaszthatatlan a Megtestesülés
titkától, és a Vizitáció misztériumában nyer kifejezést: mint Mária, csendben
akarja elvinni Jézust a többiekhez, elvinni azokhoz, akik még nem ismerik. Nem
szavakkal, hanem egy oltár, egy tabernákulum felállításával, amely beragyogja
az egész vidéket.
1901-ben – Názáretet elhagyva – Viviers-ben (Franciaország) pappá
szentelik, és a Szaharában fekvő Béni-Abbès-ba megy. Az algériai
egyházba Msgr. Guérin, a Szahara apostoli prefektusa fogadja be; mély
barátság szövődik kettejük között a misszió szolgálatában.
Egész életére jellemző, hogy pontos rendszabályt ír elő
magának..., de Isten akaratát keresve mindig kész a Szentlélek sugallatát
követni, a pillanatnyi körülményeket mint jelzéseket értelmezni. Innen van az
az állandó képessége, hogy megváltoztasson egy látszólag szilárdan megalapozott
élettervet, mert nem ő, hanem a Másik úgy akarja. Annyira, hogy lassanként új
életstílust látunk nála kialakulni. Így aztán az a vágya, hogy befogadjon
mindenkit, aki az ajtaján kopogtat, remeteségét hamarosan reggeltől estig
„méhkassá” alakítja át. Nemsokára így ír unokanővérének: „Rá akarom szoktatni
az összes itteni lakost, keresztényeket, muzulmánokat, zsidókat, hogy
testvérüknek tekintsenek, egyetemes testvérnek. A házat már kezdik
»testvériségnek« nevezni, és ez nagyon kedves nekem.”
A legszegényebbeket befogadva rájön a „rabszolgaság szörnyűségére”,
amelynek az ország sok lakosa esett áldozatul. Minden tőle telhetőt megtesz,
hogy erélyesen leleplezze ezt az igazságtalanságot:
„Nincs jogunk ahhoz, hogy »alvó őrszemek« legyünk, »néma kutyák«
(Iz 56,10), »közönyös pásztorok« (Ez 34) (...) Nem akarom megcsalni
gyermekeimet, és nem megtenni Jézusért azt, amire szüksége van. Jézus van ebben
a fájdalmas helyzetben: amit egynek tesztek e kicsinyek közül, nekem teszitek.”
„Az az ember, aki elmegy mellettünk, aki szegény, mezítelen, utazó, aki szenved,
semmit sem kér tőlünk, de tagja Jézusnak, egy darab Jézusból, része Jézusnak.”
1903-ban Károly testvér a Szahara legdélibb részén fekvő
hegyvidékre, Hoggárba megy, amelyet a tuaregek, kivétel nélkül muzulmán nomádok
laknak. Életének ebben az új szakaszában egyedül az Istenbe vetett reménység
tartja fenn, és segíti, hogy le tudja küzdeni a pusztaság magányában folytatott
élet nehézségeit, nagy szegénységben és időszakonként létbizonytalanságban, az
eleinte gyanakvó muzulmán népesség közegében. Msgr. Guérinnel való
kapcsolatából merít erőt ahhoz, hogy képes legyen remélni minden ember
üdvösségét, és azt, hogy az iszlám vallásban élők is befogadják Jézus üzenetét.
Ezentúl élete nagy része a sivatagot bejáró nomádok élete lesz; e
vándorlásai lehetővé teszik számára, hogy kapcsolatba lépjen az ország
lakosaival. Mert nem azért ment a pusztába, hogy a magányt keresse, hanem
azért, hogy egészen kicsiny és megközelíthető emberként eljusson azokhoz,
akikhez senki más nem menne el. Ez a lelkület vezeti, amikor Tamanrasset-t
választja szállásául, ahol egyetlen francia sem él, és ahol az Assekrem hegyes
fennsíkján 1911-ben remeteséget állít fel. Megkíséreli, hogy az élet
viszontagságai és nyomorúságai között, mindig a Názáreti Jézus élete fényében
egyszerűen a tuaregek barátja és testvére legyen.
Úgy tekintette jelenlétét, mint előkészületet az Evangélium
hirdetésére; meg kell állapítania, hogy még nem érkezett el a vetés ideje, de
ha nagyon korai is még, elő kell készíteni a talajt. Megtanulja a tuaregek
nyelvét, megismeri kultúrájukat, és erőssé lesz benne a meggyőződés: ahhoz,
hogy elvigyük nekik az Evangéliumot, valóságosan szeretnünk kell azokat,
akikhez a küldetésünk szól: ez a mélyreható indoka óriási, türelmes, tudományos
nyelvészeti munkájának.
Egyre inkább felfedezi, hogy jelenlétének és munkájának a jóság
apostolkodásának kell lennie: „aki engem lát, ezt kell mondania: mivel ez az
ember ilyen jó, a vallásának is jónak kell lennie. Ha valaki megkérdezi tőlem,
hogy miért vagyok szelíd és jó, azt kell mondanom: mert egy nálam sokkal
nagyobb jónak vagyok a szolgája.”
A trappistáknál töltött idő óta nem szűnt meg ápolni azt a
gondolatot, hogy testvérei legyenek, akik követnék Jézust názáreti rejtett
életében („Jézus Férfi és Női Kistestvérei”). A feladat végtelen nagyságát
felmérve szorgalmazza a laikusok részvételének fontosságát az evangelizációban
(újabb Priscillák és Aquilák: Róm 16,3–5). Így határozza meg ennek lelkiségét: „Minden
kereszténynek apostolnak kell lennie. (...) Különösen testvért kell látnia
minden emberben, Isten gyermekét. Minden kereszténynek nagyon szeretett
testvérének kell tekintenie minden embert... Minden emberhez Jézus Szíve
érzelmeivel kell fordulnia.”
Amikor 1914-ben kitör a háború Franciaország és Németország között
– nem kis szívfájdalommal, mert hazafisága Franciaországba való visszatérésre
buzdítaná –, elhatározza, hogy Tamanrasset-ben marad, véglegesen azokhoz kötve
sorsát, akik befogadták. Ezalatt a muzulmán szenussziták társasága növekvő
befolyása következtében Hoggárban megszaporodnak a szórványos támadások.
1916. december elsején este a tuaregek meglepetésszerűen elfogják
Károly testvért. A remeteség fosztogatása közben az őrzésével megbízott fiatal
fiú fejvesztettségében véletlenül megöli őt.
Így beteljesedett egyik legkitartóbb vágya: követni Jézust a
végsőkig, kiontott vérét adva szeretete jeléül. Húsz évvel korábban írta:
„Bármilyen szándékkal ölnek meg bennünket, ha lélekben úgy
fogadjuk az igazságtalan és kegyetlen halált, mint kezed áldott ajándékát,
(...) ha engedelmeskedve szavaidnak: »Ne álljatok ellen a gonosznak« (Mt 5,39),
nem állunk ellen, és a Te példádat követjük..., akkor bármilyen szándékkal
ölnek meg, mi tiszta szeretetből halunk meg, (...) és ha a szó szoros
értelmében és az emberek szemében nem számít is vértanúhalálnak, a Te szemedben
mégis az lesz. Tökéletes képmása lesz a Te halálodnak (...) mert ha ebben az
esetben nem ajánlottuk fel vérünket hitünkért, teljes szívünkből felajánlottuk
és kiszolgáltattuk szeretetedért.”
Károly testvér életét felajánlva valóban követte Jézust, mindvégig
szeretve, mint Ő (Jn 13,1). Négy hónappal halála előtt egy barátjával
bizalmasan közölte minden ember, de főleg a szegények iránti szeretetének
titkát:
„Azt hiszem, nincs az Evangéliumnak olyan mondata, amely mélyebb
hatással lett volna rám, és jobban átalakította volna az életemet, mint ez:
»Mindaz, amit e kicsinyek közül egynek is tesztek, nekem teszitek«. Ha az ember
belegondol, hogy ezek a szavak a teremtetlen Igazság szavai, hogy annak ajkáról
hangzottak el, aki ezt mondta: »Ez az én testem (...) ez az én vérem«, micsoda
erővel kell keresnünk és szeretnünk Jézust ezekben a »kicsinyekben«, ezekben a
bűnösökben, ezekben a szegényekben.”
Isten szolgája halála után szentségének híre, amelyet már életében
élvezett, megerősítést nyert, és elterjedt világszerte. Sok férfi és nő kezdte
követni példáját és tanítását, különböző kongregációkat és jámbor társaságokat
létesítve. Így újra beteljesültek Jézus szavai: „Ha a búzaszem nem esik a
földbe, és el nem hal, egyedül marad: de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24).
A boldoggá- és szenttéavatási pert a szaharai ghardaïai
apostoli prefektúrán indították el (az 1927–1947. években), a rendes informatív
eljárás keretében, amelyhez tizenkét periratot csatoltak a római kúria
informálására. E kánoni adatgyűjtések szavahihetőségét és értékét a
Szenttéavatási Kongregáció elismerte 1991. június 21-én kihirdetett
határozatával. A „Positio” megfogalmazása után megvitatták a szabályok
szerint, hogy megállapítsák, Isten szolgája vajon hősi fokon gyakorolta-e az
erényeket. A teológiai konzultorok gyűlését 2000. október 20-án tartották meg,
kedvező eredménnyel. Ezt követően a bíboros atyák és a püspökök szokásos
ülésszaka folyamán 2001. február 6-án – miután meghallgatták Msgr. Laurent
Chiarinelli, Viterbo püspökének, a per megbízottjának jelentését –
hivatalosan elismerték, hogy Charles de Foucauld áldozópap a teológiai és
sarkalatos erényeket és a többi erényt hősies fokban gyakorolta.
Végül, miután az alulírott bíboros prefektus gondosan mindenről
jelentést tett II. János Pál pápának, Őszentsége – elfogadva és jóváhagyva a
Szenttéavatási Kongregáció kívánságait – elrendelte, hogy fogalmazzák meg az
Isten szolgája erényeinek hősiességéről szóló határozatot. Mindezeket
szabályszerűen elvégezve, és erre a napra beidézve az alulírott bíboros
prefektust, a per felelősét és saját magamat, alulírottat, a kongregáció
püspöki titkárát, és mindazokat, akiket hasonló alkalmakkor kijelölnek, a
fentiek jelenlétében a Szentatya ünnepélyesen kijelentette, hogy:
„Megállapítást nyert: Isten szolgája, Charles de Foucauld (Károly,
Jézus Kistestvére) egyházmegyés pap hősi fokon gyakorolta a teológiai
erényeket, a hitet, a reményt és a szeretetet, mind az Istennel, mind a
felebarátokkal szemben, valamint az okosság, igazságosság, mértékletesség és
erősség sarkalatos erényeit, és az ezekhez hozzájáruló, ebben az esetben
megkívánt más erényeket.”
A Szentatya elrendelte e határozat nyilvánosságra hozatalát és a
Szenttéavatási Kongregáció irattárában történő elhelyezését.
Kelt
Rómában, 2001. április 24.
Iosephus Card. Saraiva Martins
Praefectus
Eduardus Nowak
Archiep. tit. Lunensis a Secretis
(A határozat hivatalos szövegét
latin nyelven írták.)
Róma
2001. április 24.
A ma reggeli szertartás a Szentatya jelenlétében a lehető legegyszerűbb
volt. Mindamellett megható volt meghallgatni a Szenttéavatási Kongregáció
prefektusát, amikor bemutatta Isten szolgáját, Charles de Foucauld-t, aki
egyetemes kistestvér akart lenni, „aki a Szahara tuaregjeihez elvitte Jézus
alázatosságát, szegénységét és szeretetét”.
Közvetlenül ezután a titkár kihirdette: a pápa elismerte, hogy
Charles de Foucauld az erényeket hősies fokban gyakorolta.
A határozat elolvasása lehetővé teszi, hogy felfedezzük, illetve
újra felfedezzük annak lelki útját, aki követni akarta az Úr Jézust, neki adva
egész életét annyira, hogy vértanúként kívánt meghalni, ha ez az ő akarata. Nem
ok nélkül kezdődik a határozat ezzel az idézettel:
„Uram, Jézus, Aki azt mondottad: »Senkinek sincs nagyobb szeretete
annál, mint aki életét adja barátaiért, teljes szívemből vágyom életemet adni
Érted. Nagyon buzgón kérem ezt Tőled, de azért ne az én, hanem a Te akaratod
teljesedjék. Felajánlom Neked az életemet: éljek vagy haljak, ahogyan legjobban
tetszik Neked: Benned, Általad és Érted!”
A posztulátor felszólítja Foucauld atya minden barátját vagy
tanítványát: adjanak hálát az Úrnak azért, hogy megengedte, hogy a szertartást
a húsvéti idő kezdetén tartsák meg, amely ünnepi napokat az Úr dicsőségének
fénye világítja meg, aki életét feláldozva értünk megmutatta, mennyire szerette
barátait. Vállaljuk bátran Charles de Foucauld szentté válásának útját, ahogy ő
is az Egyetlen Példaképet követte.
Maurice
Bouvier atya